Kislány. 3200 gramm, 54 cm. Átlagos, de nagyon szép arcú. Kis haja is van, szőke. De kevés. A szeme, mint minden újszülött kék. Szép mélykék. Talán idővel bebarnul. Vagy még sötétebb kék lesz. Vagy épp, hogy kivilágosodik. Mindenestre szép kislánylesz. Szép újszülött. Mint egy kis királylány. És tényleg az. Mindenki úgy kezdi. Épphogy beléptünk az életbe. Mi vagyunk Az új jövevények. Alapvetően, természetesen ez úgy van „megtervezve”, a lelkekbe programozva, hogy úgy születünk, hogy várnak. Várnak, szeretnek, örülnek nekünk, az újszülötteknek. Gazdagodnak általunk. Mi vagyunk a kis királyok. Királyfik. Királylányok. A boldog szülők új „vagyona”, szerette. A lelkünkbe van írva, hogy mi királyfiak vagyunk.

Aztán sajnos ez a világ már nem pont úgy működik, ahogy eredetileg. Sok olyan újszülött születik, akit nem várnak, sőt ő a legnagyobb teher. Akit nem szeretnek, sőt, azon van a verseny, hogy hova tudják elpasszolni.  Értéktelennek érzi magát a kis királyi jövevény, s hamarosan nem marad belőle több, mint egy kis béka. Nem több annál. Se másnak, se magának.

Vagy megkapja a szeretetet, de erőltetetten, túlzottan. Már nem érték, hogy ő királyfi, nem méltóságteljes, hogy ő királylány, hanem egy elvárás. Elkényeztetik, azt hiszi, természetes, hogy mindenki neki ugrál. A természetesen érző és jószívű csöppség pökhendi lesz. Elvárással fordul mindenki felé, nem szeretettel. Aztán később ezzel a viselkedéssel a többi ember szemében nem marad belőle több, mint egy undok béka, aki mindent magának akar. Így állnak hozzá és előbb utóbb belőle sem marad több, mint egy béka.

Sajnos manapság teli vannak az utcák békákkal… Akikről ezt gondolják, így viselkednek velük, így viszonyulnak hozzájuk. S már magukról is így gondolkodnak.

Aztán egy kis béka találkozik egy másikkal. Egyszerűen szeretik egymást, legyen az barát, társ, szülő, tanár, stb. Egy másik lény, aki szereti és elfogadja úgy, ahogy van. Ez a szeretet az élet csókja. Életre kelt. Szárnyakat ad. Illetve a már meglévő szárnyakat újra megtanítja használni és a magasba emel.

A békává változott királyi gyermekekben újra éledezni kezd az a régi érzés, hogy mire lettek ők teremtve, milyen volt a legelején. És már tudják, hogy ezt nem ők fogják kiérdemelni. Mert ők már tényleg békává váltak. Mindenki azzá válik. Azzá tesszük egymást önkéntelenül is. És már tényleg nem vagyunk többek, csak csúnya, koszos, brekegő békák, akik elfelejtették, hogy egykor beszélni is tudtak. És erre jön valaki. És megcsókol. A szeretet, a békesség, a türelem, a jóság, a szelídség, az öröm, a hűség, a remény, a hit csókjával. És feléledünk. És elkezdünk újra királyi gyermekként élni. Csak hogy már ezt közösségben tesszük. És tudjuk, hogy nem magunktól, a saját elért teljesítményünk, érdemünk alapján kaptuk ezt a „címet”. Ezért az egykor kis béka szabad szívvel, a bár fájó emlékekkel, sebekkel, de boldogan, hálásan szárnyal visszanyert királyi méltóságában. A szerető atyai szív és a szerető másik volt kisbékák mellett.

Érdemes vigyázni, mert a kezünkben ott van a varázspálca, ha nem is vesszük észre, és akár egy-egy mondattal is képesek vagyunk egy királyi lényből békát varázsolni.

De ha minket már megtaláltak és életre csókoltak, akkor minek ne csókoljunk életre másokat is, abból a szeretetből, amit mi is kaptunk?

És ha két kis béka "csókolózik"?:) Az szép. Megérzik az Élet ízét. És fent meg mosolyognak.

Késő este. Záróra. Háborgok.

Nyelni kell. Megint. Amikor nem jogos. Amikor bele tudnál kötni. Amikor olyan szól be, akinek nem lenne hatalma feletted. Vagy épp olyan, akinek van „hatalma” (pl.: főnök) a munkád felett. Igazságtalan. Fogalmuk sincs a munkádról. Alkalmazottnak lenni egy hangulattól függő ember irányítása alatt. Megtartani a méltóságod, a szemébe nézni, és csendben maradni. Nem félelemből, meghunyászkodva, hanem a saját döntésedből, alázatosan.

Nem magyarázkodni és nem visszaszólni, amikor pedig többet látsz, mint a másik. Felmérni, hogy ennek most mennyire lenne értelme. Jobban átlátod a helyzetet, illetve voltál már olyan helyzetben, amiről folyik a vita, ellentétben a másikkal, aki csak azt hiszi, hogy tudja kezelni. ÉS mégsem alázni meg a másikat. Max. csendesen megkérdezni, hogy mikor tapasztalt ilyet, és tanácsolni, hogy beszéljetek erről akkor újra, ha átélt hasonlót.

Nem mindenáron megvédeni magad, még akkor sem, ha neked van igazad. Az csöppet gyerekes. Nem mindenáron azért rohanni, és azt keresni, hogy ki támasztja alá a te igazad. Nem csak akkor lenyugodni, ha találsz végre egy olyan embert, aki ezt megteszi. Elfogadni. Nem lejjebb adni a sajátodból. Nem összetöpörödni és megadni magad, nem leszarni. Látni az igazad és látni a másikat. És elfogadni, hogy ő máshogy látja. Vagy egyáltalán nem látja. Elfogadni, hogy neki nagy a szája. És nem vitába szállni. A te szádat befogni. Más kérdés, ha valakit (akár téged) jogtalanul bántanak, megbántanak, olyankor fontos kinyitni!

Leülni egy „alattad lévő” (fiatalabb/ tapasztalatlanabb/ beosztottad/ munkatársad, stb.) mellé és nem elvárni tőle, hogy tudja a szintet. Türelmesen magyarázni neki. Nem letörni az össze kis próbálkozását, akkor sem, ha még béna. Bátorítani, hogy jó irányba halad.

A múltban elkövetett hibáid miatti következmények. Nem mást hibáztatni. Elfogadni, és menni tovább. Ezekkel együtt. És hagyni, hogy építsen, hogy tanulj belőle. Nem marcangolni magad és vádolni, azért, amit már úgysem tudsz megváltoztatni. Arra figyelni, hogy most hogyan építheted legjobban a kapcsolataid, és ezzel gyógyulni fognak a múltbeli sebek is.  Nem leállni vitázni és újra meg újra felhozni a múltbeli sérelmeket, újra meg újra ugyanazokat a köröket lejátszani. Nem megsértődni, ha az akkori hibáid még most is kihatnak a másikra és befolyásolják a veled való viselkedését. Fáj? Hogyne. Főleg, mert legbelül érzed, hogy tényleg adtál rá okot, hogy így gondolkozzon/érezzen/ viselkedjen veled/rólad. ÉS emiatt még könnyebb őt hibáztatni. Mert közben magadra is mérges vagy. ÉS szépen vetíted a másikra. Pontosan tudod, hogy ő mit csinált rosszul, hogy belőled ezt váltotta ki anno. Meg persze ezt szépen a fejéhez is vágod. Vagy óvatosan, de annál biztosabban mindig elhinted. És pontosan tudod, hogy most hogy kéne neked megbocsátania és téged elfogadnia. Most rögtön újra akarsz mindent, ahogy egyszer régen volt. Újra azt a barátságot, szeretetet, elfogadást. És megijedsz, mert már nem a régi. És csak egyre görcsösebben erőlteted. És egyre rosszabb. STOP. Fogadd el, hogy ember, hogy fájnak neki a múltbeli sebek.  Engedd meg neki, hogy fájjanak. És hagyd, hogy az idő és a jelen szeretete, igazsága gyógyítsa. Nehéz. Sok lemondás. Ülsz a Dunaparton, miközben ő partyzik a barátaival és a barátaiddal. És tudod, hogy úgy érzi jobban magát, ha nem vagy ott. És engeded neki.

Első lépés: csend. A probléma, másik ember felmérése, átlátása. Így a kezedben lesz a szituáció. Te uralod. Hiába aláz meg a másik. Fáj. Igen. Nagyon. Sért. De te eldöntheted, hogyan reagálsz. Nem ő irányít. Ne add meg neki azt az élvezetet, hogy ő irányít téged, az érzelmeivel, a reakcióival. Nyelj egyet, a szemedből úgyis látni fogja az izzó haragot, vagy fájdalmat. Ezt nehéz elkendőzni. És annál nagyobb lesz a méltóságod. Mert látja, hogy bár ez van, te, ellentétben vele, tudod uralni az érzéseid, a szavaid, és tudod, mikor mi visz előre.

Második lépés: Eldöntöd, hogyan reagálsz. Mennyit és milyen erősen szólsz. Néha fontos a keménység. Néha meg fontos a csend. Néha több, ha nem szólsz semmit, csak csinálod. Utólag ez meg fogja teremni a gyümölcsét. Ez biztos.

Alázat? Egy ember. Vádolják. Olyan vádak, amik nem igazak. Sőt, az ellentétei igazak. Elítélik. Igazságtalanul, jogtalanul, hamis tanúkkal. Ma ezren tüntetnének az ilyen eljárás ellen, hatalmas óriásplakátok hirdetnék több száz világvárosban, hogy emeljünk szót ellene. Mindenféle szociális szervezet gyűjtene aláírást az aluljárókban, hogy vonják vissza az ítéletet. Akkor ilyen nem volt. Akkor ezrek tüntettek az eljárás mellett. Sőt, hogy durvítsák még jobban. A csőcselék. Halál. Ráadásul a legmegalázóbb, legbrutálisabb, legkegyetlenebb. Nem védte magát. Nem magyarázott. Néhány mondat. Nagyon keményen. Visszakérdezett. „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked?”. Visszaszólt. „Semmi hatalmad nem lett volna, ha felülről nem adatik neked.” De tudta, hogyan. Csak az igazat. Nem adott olyan pontot, ahol beleköthettek volna. Nem vádolta a másikat. Pedig jogosan tehette volna. Nem volt néma. De tudta, mi viszi előre. Tudta, mi a célja és minden mást alárendelt ennek.

Tudod mi a célod? Tudod hova akarsz eljutni? Akkor cselekedj és viselkedj aszerint! És tudni fogod, mikor kell csendben maradni, vagy mikor mit visszaszólni. És le fogod bírni nyelni is, ha kell, mert tudod, hogy azzal, hogy pl.:itt dolgozol x időre, mi a célod. És akkor nem az befolyásol, nem az irányít, hogy ki mit mikor hogyan szól be. Ne engedd, hogy más ossza be az időd, az energiád, a hangulatod!

Tudod miért vagy itt, tudod neked ez miért fontos. És emiatt tudod kezelni is. Többé-kevésbé:) De az irány már jó.

Nem tudod? Akkor ülj le, maradj csendben és gondold át. Ne engedd, hogy az élet dobáljon ide-oda, vagy más hangulatemberek reakciói. Uralkodj felette. Te is kaptad. Felelősséggel tartozol érte. 

Két fiatal. Egyidősek. Most lépnek ki mindketten hivatalosan is a nagybetűs életbe. Érettségi a kezükben és hajrá, továbbtanulás & munka… Látszólag semmi különbség. Mindkettő lelkes, izgatott, várja, hogy mit hoz az élet eme új szakasza. Két tiszta szempár, két félénken mosolygó arc...

Leülök melléjük a büfében. Talán ők sem ismerik egymást még. Mindkettő figyelmes, hellyel kínálnak, az egyik ugrik a székért, a másik addig elrendezi a többit, hogy még odaférjek. Kész. Gyönyörű szemek. Mindkét szempár. Egy-egy pillanatra. magam sem veszem észre, de elmélyedek bennük.  Tekintet. Először érzem, hogy valami mégis nagyon más. Nagyon más. Teljesen más. Hiába olyan hasonlóak. Hogy mi? Én sem tudom megfogalmazni. De valami olyan alapvető különbség, ami elsőre nem látszik. Döbbenet. Belenézek a két szívbe. Ott is hasonló. Mindkettő nagyon tiszta, szép, fiatal. Nem igaz már... Kíváncsi vagyok. Mélyebbre nézek. Nagyon máshogy működnek, hiába olyan ugyanolyanok. Hol van ez a gyökér? Honnan ered az egyre jobban érezhető különbség?

Aztán valahogy megérzem. Szavakba nem tudnám önteni, de látom, mi az, ami nagyon más. Érdem. Mit érdemlek ettől az élettől? Ez a kérdés. Egyre többet tudok meg róluk. Egyre többet látom őket. És még mindig ugyanolyannak tűnnek. De már látom a különbséget.

Az egyikük megérdemli az életet. Tényleg. Megtesz minden tőle telhetőt, ha kell, teljesít, néha jól, néha kevésbé jól, de küzd érte. Vigyáz magára, vigyáz másokra. Tiszteli a másik nemet, nem bonyolodik semmilyen kicsit is kétes kalandba.  És nem is bonyolodott soha. Őszinte, egyszerű, tiszta. Sugárzik a tekintete. Szereti az életet. És úgy tűnik, hogy meg is érdemli. Tényleg. És kisebb-nagyobb bukkanókkal be is jön neki. Vidám, boldog, vár minden újabb napot, minden új kalandot. Boldog, és hálás, hogy ilyen élet jutott neki. Nincs elszállva magától, nem gondolja, hogy minden jóért ő felelős, magának köszönheti. Nem is jut eszébe talán. Hálás Istennek, hálás az életnek, hálás sok mindenkinek. De valahogy egyértelműnek veszi. Nincs kimondva, de egyértelmű. Egyértelmű, hogy azok után, amit ő kapott, ahol ő felnőtt, amilyen ő mindig is volt, abból ez következik. Egyértelmű. Ezt érdemli az az élet, amit eddig ő élt. Van joga elvárni. És be is jön. Nála igen. Szép. Tényleg. 

A másikukra siklik a tekintetem. Ő más. Nagyon más. Neki nem jött be az élet eddig. Tele volt jó dologgal. Vagy inkább az életében a jó dolgokra figyelt. Szerette, élvezte, pörgött-forgott, vagy amit kell. És jó volt. De összességében... Nem. Tényleg nem. Okoztak neki sok fájdalmat. Okozott sok fájdalmat. Rombolták őt, rombolta magát, rombolt másokat. Mintha kevesebb, vagy kevésbé jó kezdőlapokat osztottak volna neki. És mintha ezeket rosszabbul is használta volna fel. Mégis. MÉGIS. Itt áll. Nem lenne sem oka, sem joga várni a jót. Nem ez a következménye az eddigi életének. Nem ez. Tényleg nem. Sem a cselekedeteinek, sem a szívének… Nem érdemli meg. Tényleg nem. És ezt ő is tudja. De tud valamit, amit a másik is tud, csak nem adatott neki olyan élethelyzet, hogy a szívével is átérezze. Tud valamit, amiről a másik csak azt hiszi, hogy tudja. Tudja, hogy van kegyelem. És emiatt van „joga” várni. Várni még a jót, a szépet. Nem elvárni. Mert az már bukta. Annak nem ez a következménye. De várhat még, mert kegyelmet kapott. Durva. Képes ugyanúgy hinni. Érted? Ez döbbentett meg engem. Hogy várhat ugyanolyan jót, mint a másik? Hogy képzeli? Hogy? Egyszerűen hisz a kegyelemben és azt éli. Semmi extra. Semmi bonyolult. Csak él. ÉS vidáman várja. Fáj neki a múlt, néha fáj neki a jelen. Tudja ő, hogy ő mit érdemel. Semmit. Keveset. És mégis boldog. Nem vár el semmit, mégis boldog, ha kap. ÉS tudja, hogy fog kapni. De elfogadja azt is, amikor nem. Sőt, akkor is boldog, hisz nincs elvárása. De hiszi, hogy jár még neki is szép élet. Lehet. Whháááá. BOTRÁNY. Nem?

Engem először kikészített. Idegesített. Főleg azért, mert az életem alapján én is inkább az első emberkénkhez hasonlítok. Gáz, de tényleg idegesített. HOGY képzelhet, hogy hihet ebben? A számára is min. „ugyanannyira jó” életben? Amikor mindent elrontott, amire én figyelek ezerrel, és amit nagy nehezen és sok küzdelem árán betartok, jól csinálok… Hey. Elkeseredve állok. Volt akkor egyáltalán értelme? Aztán meglátom. Persze, hogy volt. Sok sebet megspóroltam. És ez jó mindenképp.

Aztán lassan rájövök, hogy nagyon tetszik. Tetszik ennek az embernek a hozzáállása az élethez. Tetszik. Mert tényleg megéli a kegyelmet. Annak a lényegét. Ösztönösen. Talán nem is tudja. ÉS ez nekem érték. Mindennél fontosabb. Talán ő nem is tudja mennyire jó neki. Ő meg azt gondolja, hogy én nem tudom, mennyire jó nekemJ De legalább már látom.

Ülök a büfésasztalnál és látom. Látom, mi mosolyog a szemében. Bujkál benne az örök remény. Mert már mindent elvettek tőle, mindent elherdált és nem maradt semmije. Nem is érdemel semmit. De boldog. Mert minden ajándék, amit kap. És kap. Hisz benne. És ez viszi előre. És ettől gyönyörű.

Több ezer évvel ezelőtt. Egy sztori. Egy művelni való föld. Munkások. Egy részük már hajnalban kinn van a földön és dolgozik. Keményen. Tűz a nap, csorog az arcukon a verejték. Aztán van, aki dél körül érkezik. Beáll. Dolgozik. Egyre jobban tűz a nap, már csak fehér kendőkkel a fejükön kibírható a  forróság. Néhányan nem is bírják. Beállnak az árnyékba. Kis pihenő muszáj. A keményebben tolják végig. Aztán van, aki délután érkezik. A legforróbb időről már lemaradt. Nekik jut a lehetőség, hogy bekapcsolódjanak többiek mellé a délutáni robotban. Azért süt még a nap. Elfáradnak rendesen. De kitartás, mindjárt vége… Mostanában dolgozom egybe 10-néha 16 órákat, tudom milyen este 8 felém, amikor már mindjárt itt a 10 vagy a 11 óra és repülhetek haza. Olyankor már tök jó kedvem van, látom a végét, újult erővel dolgozom. Na, valahogy ők is így. Aztán. Aztán még jön egy csapat munkás. Este. Az utolsó pár órára. Ki tudja miért? Talán a gazda így látta jónak, hogy biztos kész legyünk, hát ez van, jöjjenek csak. Dolgoznak ők is két órát.

Aztán vége a napnak. Lement a nap, jön a gazda. Sorbanállás a fizetésért. Végre, megkapjuk, ami jár nekünk. A hajnal óta dolgozók dörzsölik a markukat, számolgatják, mennyi járhat az egész napi robotért. A későn jövők csendben álldogálnak valahol a sor végén. Nem várnak sokat.

Aztán. BOTRÁNY. Mindenki ugyanannyit kap. Felháborodás, kiakadás, nem csodálom… A másik oldalon meg csendes megrökönyödés és csodálat… Erről van szó. Kegyelem. Sokszor használjuk, de hogy mit jelent? Keveseknek adatik meg, hogy megélhessék a maga teljességében. ÉS a többieknek körülöttük mindig fáj. Mert botrányos. Tényleg az.

Aztán nyilván számít ki mennyit, meg hogy dolgozik, ne értsetek félre. Csak a lényeget akartam megtapintani. Meg a különbséget, amit éreztem a két ember között. Amelyikből az egyik én is lehetnék.

Viták. Nincs sok értelme. Úgyis élesben dől el. És úgyis csak az ember számít.  Az ember. Minden más csak rárakódott felesleg. Ami néha jó meg kell, mert megvéd. Megvéd a színtiszta valóságtól. De ha élesben kell dönteni, akkor nem marad belőle semmi.

Mi van akkor, ha már mindkét út, ami előttem van, nehéz és fájdalmas? Van olyan, hogy jó döntés? Az egyik és másik oldalon is elkötelezett aktivistákon túl van, aki tényleg átgondolja, tényleg tapasztalta? És úgy válaszol? Vagy úgy kérdez? Van olyan, aki tényleg tudja? Tudja, hogy mit mond és tudja, hogy mit érzek? És tudja, hogy mi a jó nekem? Egyáltalán lehet még jó nekem?

Fekete fehér a valóság? Ha másnak igen, nekem miért nem? Vagy velem van valami baj?

Az én életemben ez egy álom volt. De körülöttem találkozott a valósággal. És így már nem volt idegen tőlem. Talán nem véletlen <3

Egy helyben állok. Előttem a víz. Hideg. Szemem a távolba néz. Távol mintha hegyek körvonalai rajzolódnának ki. De összemosódnak. Nem sokat aludtam az éjjel. Öhh, meg előtte sem. Sőt, az igazat megvallva nem tudom mikor aludtam utoljára rendesen.

Hirtelen megborzongok. A szél az arcomba fújja a hajam. A víz is egyre inkább fodrozódik. Egyre hidegebb van. De nem is érzem. Nem nagyon tudom egy ideje megkülönböztetni még, hogy mi az álom és mi a valóság. Nem tudom, hogy mi történik velem.  Nem tudom hova menjek. Nem merek sehova menni. Nem tudom, hogy történt. Nem emlékszem sok mindenre. Sötét és pörgős éjszaka volt. Tényleg foggalmam sincs mi volt ott. De valami megváltozott. Megváltozott, mégpedig olyannyira, hogy sosem lesz már semmi a régi. Itt van előttem a víz. Merre induljak? Annnnyira jó lenne csak elmerülni benne. Hagyni, hogy a jeges hullámok átcsapjanak a testemen, hagyni, hogy a testrészeim elgémberedjenek, hagyni, hogy a fejem elkábuljon, és egyre kevésbé érezzem ezt az űrt és ezt a bizonytalanságot, amit most. Hangok innen is, onnan is. Így csináld, ne úgy csináld. Így lesz jobb, úgy lesz jobb. De leginkább sehogy sem. Zsong a fejem. És mégis egyre inkább érzem azt a hideg űrt, ürességet. Egyre kevesebb a talaj a lábam alatt. Csábít a víz. Lépek egyet. Tényleg hideg. Szinte jeges. Így ősz vége felé nem is csoda. Már-már zsibbad a lábam. Alig érzem. Behunyom a szemem. 

Lépdelek, egyre mélyebbre. Aztán megtorpanok. Valami fény villant, amit még a csukott szemhéjaim alól is látni véltem. Nem látok semmit. De valaki mintha beszélne.

Nem értem tisztán mit mond, de valami kegyetlenül jó és nyugodt érzés árad szét bennem. Azt érzem, hogy itt csak én számítok. Hogy valaki figyel rám, akinek tényleg fontos vagyok és nem csak a véleményét hangoztatja. Nem véleményt mond, nem tanácsol, nem utasít. Csak figyel rám. Hirtelen nem is értem eddig miért figyeltem minden másra. Olyan utasító véleményekre, ahol én nem is számítottam. Csak a tény, hogy mi van velem. Azonosultam az embertelenségemmel. De most újra érzem, hogy én is számítok. Nem kell elvesznem. Nem csak ez az út. Érzem a jelenlétéből, abból, amit áraszt felém. Valami végtelen nyugalom és szeretet. Nem ígéri, hogy könnyű lesz. Nem dicsér meg a helyzetemért. Nem ígér semmit, de ad új reményt. Valami felébredt, ami szinte teljesen kihunyt már belőlem.

A remény maga az, ami árad belőle. A remény, arra, hogy még élhetek. Hogy még lehet jó, ha már könnyű nem is. Élhetek. Élhetek én is, és Ő is, a szívem alatt. Már érzem. Már hozzám tartozik. Hogy mi lesz a sorsunk? Mi lesz a jövője? És az enyém? Meglátjuk. De, hogy van még remény mindkettőnk boldog életét tekintve, az biztos. Nem tudom honnan, de érzem. Ha nem lenne így elgémberedve a lábam, lehet, hogy még táncolni is elkezdenék, olyan jó ez a felismerés.

Felriadok. Hol vagyok? Már az ágyamban. Újra itt, a valóságban. Megint rám nehezedik minden. Lehet, hogy mégse igaz?  Fájón oldalra pillantok. A sarokban a ledobott zoknimra siklik a tekintetem. Csurom víz.

Elmosolyodok. Fáj a fejem, de felkelek. Kezdődik a nap. Felhívom az orvost. Elindulok.

Kicsit MÁS, de a lényeg egy és ugyanaz:

Mindenki ellenzi. Azt mondják ez így rossz. Vele csak rossz lehet már nekem. Nem ment, nem is fog menni. Miért? Miért nem akar senki segíteni? Vagy miért csak úgy akar, hogy véleményt mond? Az is kell, de mennyivel jobban esne a figyelem, a bizalom, a hit, a remény és a szeretet. Az együtt való útkeresés.

Én meg azt hiszem, hogy amit akkor a folyóban éreztem, az igaz. Tényleg igaz. Lehet keresni az utat a legsötétebb éjszakában is. Igaz. Minden helyzetre. Lehet, hogy már ott tart, hogy kiszállni is nehéz meg továbbmenni is. De remény az van. Arra is, hogy kiszállj, és arra is, hogy továbbmenj. Nem könnyű. Egyik sem. De nem lehetetlen. Egyik sem.

És még valami: attól, hogy valami nehéz, lehet még boldog és szép. És a könnyű meg a boldog sem szinonímák feltétlen.  Attól, hogy valami nem ment elsőre, van remény még, hogy mehet újra vagy máshogy.  És arra sincs garancia, hogy ha valami nagyon szép elsőre, nem lesz később nehéz. Garancia semmire nincs. Csak arra, hogy sosem csak a folyó az egyetlen megmaradó út. Az hazugság. Ez tényleg fekete-fehér ebben a sokszínű világban. 

Fázom. Lassan egy órája várok ebben a kapualjban. A forró italom rég elfogyott. De belülről melegít valami. Egyszerűen tudom, hogy ez nekem mindent megér. Ő megéri. Kevés barátom volt ennyire őszinte, mint ő. Ennyire egyenes, mint ő. Sokkal többet jelentett nekem az ő egy-egy szava, mint másnak a hirtelen kimondott ígéretei. Mégis elvesztettem. Túl gyorsan folyt az életem. Szerte szét. És én nem állítottam bele sem gátakat, sem irányjelzőket, sem váltókat. Hagytam, hogy sodorjon mindent, engem is. És cserébe elsodort sok olyan dolgot, ami fontos volt. Fontosabb, mint a többi.

„Ha a legfontosabb dolgokat helyezzük az első helyre, még beférhetnek a kevésbé fontos dolgok; de ha a kevésbé fontos dolgokat tesszük az első helyre, akkor elveszítjük a legfontosabbakat a kevésbé fontosakkal együtt.” /C. S. Lewis/

De most megvárom. Elémegyek. Megkeresem. Nem engedem elveszni. Legalábbis ami tőlem telik.

Gyönyörű külföldi nyári utazás. Nagyon jó társasággal. Szuper tájak, programok. Élvezem. De valami nincs rendben. Valami motoszkál. Otthon vár egy kistesó, aki életében először lépi át az iskola küszöbét. Neki ez nagyon fontos. És szeretné megosztani velem. Otthon vár egy barát, aki fontosabb a többinél, a jó társaságnál. Aki várja, hogy időt töltsek vele. Otthon vár egy barátnő, akinek szeretnék osztozni a könnyeiben. Nem azért, mert bármelyikük is elvárná. Nekem fontos. Mert ők fontosak. Eldöntöttem. Aztán az élet (és a menetrend, hazajutási lehetőségek) úgy hozták, hogy nem cselekedhettem a döntésem szerint és rossz volt. De életre szóló tanulság. ÉS mégis jó érzés volt, hogy döntöttem. Tudtam mi nekem az igazán fontos. És emiatt még más, amúgy szintén nagyon fontos dolgokról is le tudtam mondani. Legközelebb már talán hamarabb is menni fog. Meg megvalósítani. Jó érzés. Fáj a lemondás, de sokkal jobb, hogy tudom, hogy mi miatt mit mondok le. És már kezdem érezni, hogy mi miatt érdemes. 

Állandó rohanás? Állandó feszítő érzés, hogy még mit kéne megcsinálni? Állandó gyomorgörcs, hogy mikor mit kell lemondani, későbbre halasztani? Miközben szervezed a programot, már tudod, hogy emiatt mi mást kell lemondani, vagy későbbre halasztani, és legszívesebben elmenekülnél és elfelejtenéd, hogy létezik olyan, hogy naptár? Ismerős érzések?

Egy nagyon régi sztori arról szól, hogy volt egy kereskedő, aki kifejezetten az ékszerekre specializálódott. Jól ment neki az üzlet, gazdag volt. És egy nap megtalálta azt a gyöngyöt, amit egész életében keresett. Más számára talán ugyanolyannak tűnt, mint az összes többi fehér gömb alakú izé, de ő látta az értékét jól. Olyannyira, hogy hazament, eladta MINDENÉT, ami volt és cserébe megvette ezt. ÉS nagyon boldog volt. Tudta mit keresett és cserébe minden más, amúgy tök fontos és értékes dolgát odaadta. Nagyot kockáztatott, de cserébe megnyert egy hatalmas értéket. És boldog volt és nyugodt és kiegyensúlyozott.

Én ezt kiegészíteném azzal, hogy gyakran úgy is lelünk ilyen kincseket, hogy elsőre nem vesszük észre az értékét, sőt, még talán le is nézzük… Elsőre nem látjuk, hogy egész életünkben ezt kerestük, sőt. De ha meglátsz benne valami értéket, ami neked fontos, merj kockáztatni! Ne élj fél szívvel, akkor sosem leszel igazán boldog és sosem nyered el igazán azt, ami fontos neked!

Tudd és kockáztass. Engedd azokat el, ami kevésbé fontos. Tudod, azok is fontosak. És ezért baromi nehéz és fáj. Komoly veszteség. De ha helyén van az értékrended, nem veszíted el a legfontosabb dolgokat. Boldogabb, nyugodtabb, és kiegyensúlyozottabb leszel. Megengeded magadnak, hogy „csak” annyi dologgal foglalkozz egyszerre, amit elbírsz, és ezek első körben a legfontosabbak legyenek. Ezt csak Te tudod neked mi. Megengedheted már magadnak, mert felállítottad a prioritásaidat és aszerint tudod beosztani az idődet. Aszerint tudsz elvállalni vagy nem elvállalni dolgokat, hogy amire felkértek, afelé visz-e, ami neked fontos, amire szánsz időt és energiát.

De idővel emiatt a „csak” fontos dolgokkal is tudsz foglalkozni, rájuk is tudsz időt és energiát szakítani. És mégsem esel szét, mert már tudod, mit csinálsz, és a helyén vannak a legfontosabb dolgok.

Egy üveg. Bele kell tenned köveket, meg homokot. Ha először a homokot szórod bele, nem fognak a kövek később beleférni. De ha először pakolod be a nagy és nagy súlyú köveket, akkor utána még a homok is közéjük fér.

Tedd helyre az értékrended! És nyugodtabb lesz az életed. Lehet, hogy nem markolsz mindent teli kézzel, de amit markolsz, az viszont tényleg a tied lesz és élvezheted nyugodtan.

Vannak az életben olyan időszakok, amikor ahhoz, hogy egy kapcsolatot hosszútávon egészségesen megtarts, el kell hagynod egy időre… vagy el kell hagynod azt a formát, ahogy addig volt. Legalábbis nekem volt ilyen, és nem hiszem, hogy annyira különleges lennék, hogy ez csak velem lenne. Azt hiszen ez a felnőtté válás folyamatának egészséges része. És nem lehet, sőt, egészségtelen kikerülni.

Mit is értek ez alatt?

Két legjobb barátnő, akik általános iskola eleje óta sülve-főve együtt vannak. Gimiben padtársak, egyetemen is csoporttársak. De hiába legjobb barátnők, másfele megy az életük, két független ember, hiába voltak együtt 0-24ben, hiába ismerték egymás összes gondolatát.  Az egyiknek barátja lesz, új társaságai. A másik egy ideig foggal-körömmel próbál utánamenni. Elkeseredett, hogy neki miért nem megy…

Hey, kislány! Vedd már észre, hogy nem a saját életed éled! Felnőttél, a te életed más! Az is van olyan értékes, mint a „best –friend- forever” barátnődé, attól, hogy más! Attól, hogy más nehézségeid vannak, hogy nem találod a helyed, a párod! Kezdd keresni a sajátod! És ehhez bizony el kell engedned a kezét… Nem mehettek mindig minden órára, mindig minden buliba együtt! Téged rombol meg a barátságod! Félsz, hogy elveszted? Hát így veszted el!

A gyerekkori barátságok működnek 0-24-ben, felnőttként már nem. Maradhat a legjobb barátnőd, csak engedd el azt a formát, ami eddig volt! Ne ijedj meg, egy kicsit magányos leszel, tényleg. De a magány a felnőtté válás része. Meg kell tanulni egyedül lenni önmagunkkal, azt is élvezni. Nem várhatod el senkitől, még a legjobb barátnőtől sem, hogy mindig mindenben ott lesz, hogy viszi a terheid helyetted… Ez a te életed! De hidd el, hogy pont így lesz ott melletted később. Átalakul a kapcsolat. Új minőség. De kapcsolat marad. Valódibb, és egészségesebb lesz, mintha foggal-körömmel ragaszkodnánk a régihez. Ami már elmúlt.

Szülők. Ugyanez. Csak talán kicsit még erősebb a hatás. Akik úgy nőttek fel, hogy egy biztonságos, jó légkörű családi fészekben, azoknak ez különösen nehéz… Kirepülni. De merjél! Nem veszted el őket! Sőt! Sokáig úgysem maradhat ez a szoros fészek! Az élet rendje, hogy felnőjél, és magadnak alakítsd ki a világod, saját magadért vállalj felelősséget! Átalakul a kapcsolat, új szemszögből látod őket, jobban meglátod a hibáikat, a tökéletlen emberségüket is. De épp ezért egy újfajta szeretet is felébred. Szeretem őket, mint a szüleimet, akik tökéletlen emberek. Már nem gondolom, hogy óriás ás jó tündét, akik A legjobbak és kész. Látom őket reálisan. De nagyon szeretem, és őszintén mondhatom, hogy a hibáik ellenére is úgy gondolom, hogy nekem ők nagyon jók voltak.

És engedem, hogy átalakuljon a kapcsolat. Maradnak szülők én meg maradok a már felnőtt gyerekük. Megmarad a kapcsolat, de nem beteges szorosan. Maradnak biztos háttérnek, de már nem minden hozzájuk kötődik, már nem minden függ tőlük! Már nem elég az, amit ott kapok. Nagyon jó és nagyon szeretem, sőt, jobban értékelem, mint régebben. De tudom, hogy nem elég. És ez jól is van így. Megyek tovább és kell más, amivel együtt már elég.

A szülőknek meg fontos, hogy merjék elengedni a gyereket! Hadd próbálgassa a szárnyait! Amit ott kapott, tőlük átvett értékeket, az már benne van, az már élteti, irányt ad neki! A többit bízd rá! Legyél ott mellette, legyél elérhető számára, de ne próbáld befolyásolni, hogy merre repül! Ne félj, hogy elszáll, hogy nem marad meg a kapcsolat! Ha érzi, hogy szabad, úgyis visszarepül, és hálás lesz, azért, hogy adtál neki alapokat, értékeket, szeretetet (akármilyen tökéletlenül is), és elengedted! Hidd el! Mindketten boldogabbak lesztek, és elégedettebbek egymással! Lesz olyan, hogy boldogan nevettek még együttJ Csak ahhoz most ez az út. Nagy gyerek már az egykor kisbaba. Az ő szívéhez most ez az út vezet. Neki is ez a jobb, ha azt szeretnéd, hogy boldog élete legyen. Ezután jön neki az ÉS. Új kezdet. És ez nem jelenti a régi teljes megszakadását. Nem. Csak más lesz. Lehet, hogy kevésbé szoros, de igazibb, valódibb, és az őszinte szeretet így marad meg.

Jelenet: fekszik az ágyában. Nagyon sír. Nagyon szeretik a szülei, ő is őket. Nagyon szereti a barátja. Ő is őt. De borzasztóan borzalmasan nehéz. A kettő között valahogy mégis teljesen egyedül van. Barátjával skype, utána mászik a szülők mellé, puszit kérni/adni. Keresi az útját. Hova tartozik? Olyan igazán már egyikhez sem? Szar érzés. Tényleg. De ez nem igaz. Sehol nem veszti el a szeretetet, sőt. Szeretik. Csak felnőtt. Már van olyan része, ami senkitől nem függ. Nem egy emberhez igazítja már a véleményét. Van önálló, ami lehet, hogy ütközik a szeretteivel és ez fáj. De a felnőttség része. És hosszútávon nyerő, egészséges kapcsolatokat eredményez.

És a macim? Ohh, hát 8 évesen kaptam. Karácsonyra. Igazi Götz maci. Nagyon szerettem. Körbeutazta velem a fél világot, volt mindenhol, ahol én is, Vancouvertől kezdve Skóciáig. Minden este a karjaimban aludt el, nekem meg kellett az érzés, hogy magamhoz szorítom. Ez valahogy kevésbé volt fájdalmas. Eljött az idő, hogy már nem pakoltam ki azért pár ruhát a bőröndömből, hogy ő beleférjen. Sőt, volt, hogy már otthon is csak a polcon vagy az ágy végében aludt. De megvan még. És szeretem. Mindig is a kedvenc plüssmacim marad. Néha kölcsönadom a hugimnak, de NEM adom neki, ő az enyém! És néha, ha úgy tartja kedvem, magamhoz ölelem és vele alszomJ Csak már nem kell mindig. És el tudok aludni nélküle is. 

Egymást összekötő titkok

Helyszín: Óvodaudvar titkos kis sarka. Valahol a kerítés és a bokrok mellett. Két kislány suttog. A téma valahol a kinek fogadtak örök barátságot körül mozog. Nehogy valaki is megtudja. Alá is írnak titkos lapot. Lepecsételik. Nehogy valaki kívülálló megtudja… Legszentebb titok! Kicsit arrébb egy kisfiúcsapat vihog. Náluk ez máshogy megy. Mekkora jó lesz nézni, ahogy tornaóra után a kislányok nem találják meg a ruháikat! Nem titok. De halál arra, aki elárulja valamelyik érintettnek is. Valami közös cselszövés, ami összeköti őket. Ettől mások, mint a többiek, egybe tartoznak. Valami összeköt.  

Romboló titkok

Aztán felnőnek. És az egymással összekötő titkok megváltoznak. Rombolni kezdenek.

Helyszín: családi kör. Senki nem tudja, mi van igazából. Mi volt. Hogy jutottak ide. Senki nem tudja, hogy mi nincs kimondva, de azt mindenki tudja, hogy valami titok közéjük férkőzött. Így nő fel a gyerek. Nincs tisztában a saját gyökereivel. Fogalma sincs, miről suttognak a hátuk mögött. Miért alakul úgy az életük, ahogy alakul. Mert látszólag nincs titok, látszólag minden egyenes. De a levegő vibrál. A kimondatlan dolgoktól. ÉS bizalmatlanságot szül. A gyerek menekül. Feszeng. Ideges. Agresszív lesz, vagy épp magába forduló.  Fáj, hogy ő nem tudhat, nem szólhat bele a saját életükbe. Nem része a családnak? Nem bíznak benne, nem bíznak rá fontos dolgokat. Nem tudja, hogy mit, de biztos, hogy elhallgatják előle. ÉS rombolja.  És befolyásolja. Az egész későbbi életét beárnyékolja.

Helyszín: párkapcsolat. A másik nem tud. Lényegtelen, nem terhelem, nem akarom, hogy neki rossz legyen, stb. De érzi. Valamit elhallgatok. És ez őt rombolja. Állandó bizonytalanságot, bizalmatlanságot, félelmet szül. Elvész a szeretet. „A szeretetben nincs félelem. Sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”

„You have nothing to lose, if you have nothing to hide!” („Nincs vesztenivalód, ha nincs rejtegetnivalód!”)

És úgyis kiderül. Minden kiderül előbb vagy utóbb. Ismerős, nem? Gyerekként olyan filmet nézünk, amit nem akarjuk, hogy lássa a szülő, hogy nézünk. Másfél óra. Egyszer néz be a szülő. 5 percre. Persze PONT annál a résznél, amit a legkevésbé akartuk, hogy lásson… Megpróbáljuk valaki elől eltitkolni, hogy hova megyünk este. PONT akkor hív fel, amikor a legkevésbé kéne. Valamit titokban akarunk tartani, de egy xy ismerőstől biztos, hogy véletlen megtudja, akit nem akartad, hogy megtudja. Rettegésben élsz, hogy mikor tudja meg, miből derül ki. Minden mondatodat átszövi már lassan a hazugság, hogy kikerüld az igazságot, a titkodat. Mindennél fontosabb lesz. Fontosabb lesz a másiknál. Az embernél. A köztetek lévő kapcsolatnál. Szeretetnél. És megöl. Őt is. Téged is.

„Amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz.” (Pál)

„Mert nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódnék.” (Jézus)

Nincs értelme. Gyere ki a fényre. Legyél egyenes. Ne félj a másik véleményétől. Ne félj, hogy megbántod. NE félj! Ne add fel azt, hogy egyenes, őszinte és tiszta lehess a másik előtt! Ez mindennél többet ér!

„A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség.”

Egészséges titkaink.

Az egészséges kapcsolatban fontos, hogy legyenek határaink. Független, felnőtt ember vagy. Felelős a saját döntéseidért, tetteidért. Nem kell mindent megosztani a másikkal. Ez elmossa a határokat. Nehogy valamit ne mondjak el, és titok legyen köztünk… Nem bírod el a saját felelősséged. Átruházod a másikra. Ha ő tud mindent, majd észreveszi, ha valami „hiba” van bennem, köztünk. Ne! Ne terheld le feleslegesen! Ez a te életed! Lehet, hogy valamilyen szinten (a kapcsolat milyenségétől – baráti/ szülő-gyermek/ párkapcsolat) függően megosztod vele az életed. De te szabad és független vagy. Az egészséges kapcsolatok két szabad és független ember között vannak, akik szabadon döntenek arról, hogy megosztják egymással az életüket. Veszélyes teljesen egybe, összeolvadni… Elvész az, hogy te egyedi vagy, és ő is, és ketten együtt egy még csodálatosabb minőséget alkottok. Veszélyes, ha mindig kitalálod, hogy mit gondol, ha mindig megosztasz vele mindent! MINDENT! Azt is, ami csak rád tartozik, és a te döntésedre vár! Veszélyes hazugságokba takarózni, veszélyes az őszinte, egészséges titkokra hivatkozva romboló titkokat tartani. Bölcsesség meglátni a különbséget. Meglátni a saját felelősséget, a saját határokat. Veszélyes titkokat tartani, de veszélyes a határokat elmosni.

A szeretet titka.

„Figyelj, titkot mondok el, a szeretet titkát…” Kapcsolat. Szeretet. Titkos, gyönyörű éjszaka. Nem beszélsz róla szívesen másokkal. Azzal valahogy lealacsonyítod azt a misztikát, amit érzel köztetek… Nem is kell! Ami a szeretet titka, az mindig megosztható. Csak van különbség, hogy hány emberrel. Van, hogy csak eggyel osztod meg. Van, hogy egy csoporttal, van, hogy mindenkivel.

„Mert úgy szerette Isten a világot…” A szeretet titka. Nem mindegy hogy hirdeted... Bölcstelenül, másokra ráerőltetve, elrettentve tőle… Ez így elveszti a misztikáját. A titkát… Megosztható. Sőt, akit szeretsz, azzal szeretnéd megosztani, szeretnéd, hogy neki is jó legyen, hogy ő is részesüljön ebből a titokból… Ebből a szinte misztikus gyönyörű szeretetből! Azzal, hogy megosztod, nem lesz neked kevesebb. Ez a szeretet titkának a lényege. Attól, hogy megosztod, csak erősödik. De legyél bölcs, hogy úgy oszd meg, hogy az tényleg a szeretet titka maradjon. 

Kapcsolódó cikkek:

http://www.family.hu/index.php?option=com_flippingbook&view=book&id=8

http://www.family.hu/index.php?option=com_flippingbook&view=book&id=8

A nők problémája: nincsenek férfiak. Akiket azoknak titulálnak, azoknak már úgyis van valakijük, akiknek meg kellenének, azok egyszerűen nem. Nem férfiak. Vagy a nőket lenéző, és másodrangúnak tartó férfi, vagy az olyan, akiben meg nincs semmi férfias erő, tisztelet, vágy arra, hogy vezessen.

A férfiak problémája: nincsenek nők. Vagy olyan kislányok, akik szégyenükben meg sem mernek szólítani egy nem nőnemű teremtményt, vagy pedig olyannyira erőteljesek, hogy mellettük a férfi meg sem szólalhat, minden irányítást és kontrollt a kezükben akarnak tartani. Ismerős?

Merj annak lenni, akinek születtél. Hiszem, hogy a szíved legmélyén lévő vágyak, irányok nem téríthetnek le a „helyes” útról. Akkor nem lesz nagy gond, ha mered követni azt, ami beléd lett kódolva. Sokkal természetesebben működünk, mint azt gondoljuk. Csak olyan sokszor elnyomjuk. Elnyomják. Nem illik. Nem szabad. Veszélyes.

„Ne sírjál, te férfi vagy, neked erősnek kell lenned, ne mutasd ki a gyengeséged, az érzelmeid!”

„Ne vágyj arra, hogy szép legyél, az csak bajba visz, olyanok csapnak le rád, akiknek „csak ez fontos”.”

Tudjátok mit? Vannak benne reális dolgok. De megfojtják a nőt. A férfit. És csodálkozunk, hogy annyi egészségtelen párkapcsolat és annyi magányos egyedülálló rohangál körülöttünk.

Akkor lesz melletted egy férfi, ha te nő vagy. Akkor lehet nő melletted egy lányka, ha te férfi vagy. Ezek kiegészítik egymást. Mert egészen mások.

Én nő vagyok, ha nem is mindig mindendben echte nőies, de nő a javából. Annak születtem. Akkor érzem egésznek, egészségesnek magam, ha megélem őszintén a Teremtőm által a szívembe kódolt vágyakat. Ezek terelnek abba az egészséges irányba, ami az egyre teljesebb életem felé visz.

Vágyom arra, hogy szép legyek. Nem kihívó, nem kirívó. Szép. Hogy gyönyörködjenek bennem. A szépség úgyis a lélekből árad, a szememből látszik. De miért ne öltözködjek hozzá ízlésesen, ahogy tetszik?

Vágyom a szép színekre, a finom illatokra, a szép zenékre. Finom édes italra, finom tiszta babillatraJ Merek vágyni. És boldog vagyok, ha ebből valami is beteljesül! Ha nem, hát nem, túlélem. De legalább tudom, mire vágyom.

Miért baj, ha van bennünk természetes vágy? Nem baj, ez jó!!! Engedjétek, hogy legyen bennetek! Úgyse fog mindig minden teljesüni, úgyse kaphatsz meg mindig mindent. Ez formálja benned is az alázatot, a másik javára való lemondást. De legalább természetes maradsz. Hogy tudnád úgy odaadni magad másnak, ha nem is tudod ki vagy? Ha nem is létezel, mert mindig más irányította, hogy mire vágyhatsz és mire nem? A vágy sokkal természetesebb ennél. Őszinte. Nem mentes a küzdelmektől, nem mentes az erőfeszítéstől, hogy kitarts valami mellett akkor is, ha épp elfáradtál. De egy őszinte alap benned. Nem hiába van ott. Tudta, aki oda alkotta, hogy miért teszi. Pontosan tudta. Mintha csak puzzle-t játszott volna. Az egyik felében itt van vmi, a másik felében meg pont a vágy arra.

A nő boldog, ha kívánhat… Vágyik arra, hogy valaki gyönyörködjön benne, hogy elbírja.

A férfi boldog, ha kívánságot teljesíthet, és ezzel örömet okozhat. Vágyik arra, hogy valakiben gyönyörködhessen, hogy valakit elbírjon.

És a többi, még erről írhatnék sok oldalt. Meg persze ennek a nem fekete-fehér oldaláról is. Mert olyan is van. Bőven. Csak ez a cikk most nem arról szól. Ha akarjátok, madj írok arról az oldalról is. Csak szerintem az a második lépcső. 2. lépcső tisztában lenni a másikkal. Az első, hogy tisztában legyél magaddal.

Mindig kettőn áll a vásár. ÉS ha egy férfi nem férfi, akkor a mellette lévő nőt is meg kell nézni, és fordítva. Legyél az, aki vagy, és engedd, hogy a másik is az legyen, aki ő! Más. De ettől ne ijedj meg. Pont ez lesz a szép. Pont ez egészít ki. Elhiszed?

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha már kiskorban természetes lenne, hogy szabad vágyni arra, ami a szívedben van. Mert szabad! És merj utána menni! Nem szégyen. Sőt… 

A partyn a sarokban áll a lány. Csodálom, hogy eljött. Senki nem áll vele szóba. Mindenki tudja róla, hogy árulja a testét. Kurva. Csúnya, koszos a szememben. Mindenki szemében. Csendben ücsörög. Fel sem néz. Ő kér bocsánatot azért, hogy fellökik. Azért, hogy a pár négyzetméteres sarokban, ahonnan hátrébb már nem húzódhat, valakinek útban van. Összerezzen, amikot valaki kilöki a vizespoharat a kezéből. Lehajol és a ruhája sarkával törli fel. Ahogy elkezdődik a party, már senki sem figyel rá. Megy a zene, pia ezerrel. Ő csak áll. Figyel. Csendesen néz maga elé. Egyedül érzem magam. A barátaim táncolnak. Jókedv uralkodik. Jó a társaság, boldogok. Mindenki jól érzi magát. Engem bánt valami. Nagyon fáj a szívem. Nem is tudom, hogy kerültem ilyen helyzetbe. Nem számít most, hogy mibe. Minek mutassam, hogy fáj? Jó a kedvük. Nem tudok velük táncolni. Pedig szeretek. De most nincs kedvem. Nem bírok. Vágyom rá, hogy valaki foglalkozzon velem, hogy valaki észrevegyen és ne csak azt, hogy ott vagyok, hanem azt is, hogy nincs minden rednben. Senki. Mindenki csak mosolyog, köszön, kérdez, de már nem hallja a választ. Hallom, ahogy az ismerős lányok nagy hangon beszélnek, teszik magukat a fiúk előtt. Aztán a barátok között meg büszkén vállalják, hogy ők még szüzek és azok is maradnak, majd csak egy valakinek... Közben meg nem egy férfiszív tört össze már mögöttük. Nem egy embert tiportak a figyelmetlenségükkel a földbe. Mint most engem. Nem baj, megbocsátok nekik. Nem tudják. Csak fáj. Jól jönne most egy kis szeretet tőlük. Barátok.

Feladom. Beállok a sarokba. Alig bírom visszafojtani a könnyeimet. Egyre hangosabban nevetnek, egyre jobb a hangulat. Én meg alig bírom visszafojtani a könnyeimet. 

Egyszer csak egy félénk, halk hang szólít meg. Valami baj van?  

Oldalra nézek. Rábámulok. Ő az. A sarokból, a sarokról. Lassan beszélgetni kezdünk. Felajánlja a segítségét, meghallgat. Érdekli, mi van velem. És engem is, hogy ő ki a felszín mögött. Megtudok róla többet. Megtudom, hogy került oda, ahol tart. Hogy mi ebben az ő felelőssége... Megismerem a szívét...

És őszintén csak annyit mondok, hogy sokkal tisztább, mint sok-sok férfival még soha szóba nem álló szűz ismerősöm. Több benne a szeretet. A valódi érdeklődés, a figyelem. Az őszinte vágy a tisztaságra, az értékekre. Súlya van minden egyes szavának. Sokkal érettebb és bölcsebb, mint bárki más az önfeledten partyzó társaságból. Tudja és érzi mire van szükségem. Nem ismer, de mégis jobban kiismer, mint sok olyan, aki ismer. A szeme tiszta. A szem a lélek tükre. Kegyelmet kapott. Hiszem, hogy nem kell élete végéig így robotolnia. Hiszem, hogy van szabadulás ebből neki. De a lelke már tiszta. Kegyelmet kapott. Tisztának ítélték. Mert elfogadta a kegyelmet. Nem tudom, hogy ismeri-e ezt a szót, hogy kegyelem. Hogy Isten. Nem vagyok benne biztos. A szót nem ismeri, de az élete arról szól. Példa. Átsüt rajta a tisztaság. Isten kegyelmének a munkája. Szeretet.

Pár ezer évvel ezelőtt:

Party. Egy rabbi a farizeusok házában. Már napok óta folyik a takarítás. Minden a lehető legtisztább legyen. Megérkezik a tanító. Aki valahogy más, mint a többi. Leül. Tanítani kezd. Lázasan jegyzetelnek az egyházi főemberek. Hátha bele tudnak valamibe kötni. Hátha végre rábizonyítják, hogy téved. 

Egyszerre egy prostituált rohan be. Kezében a legdrágább olaj. Leborul a rabbi előtt és hajával mossa meg a lábát. A többiek felháborodva kiabálnak rá. Asszony, mit csinálsz? ez a legdrágább olajak egyike. Mi mindenre elkölthetnénk? Hány nyomorultat tudnánk belőle támogatni? Mit képzelsz? Hogy van képed ide bejönni? Kurva az egyházi főemberek házában.

Jézus csendre inti őket. Felemeli az asszony fejét. Ránéz a házigazdára. Csak ennyit mond: ez az asszony jobban szeret. 

Pár héttel később ugyanezek az emberek egy házasságtörésen rajtakapott nőt akarnak megkövezni. Jön A rabbi. Na, most mit mond? A törvény egyértelmű. 

Rájuk se figyel. Lehajol és rajzol a porba. Ennyit mond: "Az vesse rá az első követ, aki maga nem bűnös"! Mire felnéz, az asszonyon kívül már nincs ott senki.

A kurva behelyettesíthető bármi olyannal, akit ma lenéznek és koszosnak tartanak. Hajléktalan, homoszexuális, roma, stb. És nem általánosítható. CSak ez is egy oldal. Lássátok és érezzétek!

A tisztaság több annál, hogy valaki szűz, hogy valaki láthatóan nem vétkes. A tisztaság belülről fakad. Tiszta, fehér ruhát lehet kapni. Akkor is ha koszos vagy. Mert az vagy. 

Mindig kitűnő tanuló voltam. Könnyen is ment meg lelkiismeretes is voltam. A tanulmányi, teljesítmény téren igazából sosem akadtam még problémába. Magamnak állítottam fel nagyon magas lécet. De sikerült is átugranom. Mindig. Egyetemen már nem hajtottam magam (szerintem, magamhoz képest) túl, sőt, de ettől függetlenül mindig hoztam a formám. Egyszerűen ami másnak ezen a téren nagy szám volt, nekem természetes, elérendő alap. 

Ezt csak ezért írtam le, hogy megértsetek jobban.

BA 3. évfolyam - megpályáztam egy külföldi ösztöndíjat, amit eddig csak MA-sok kaptak meg. Tényleg nem voltam biztos benne, hogy megkapom-e, de próba-szerencse. Megkaptam. Egyértelmű volt a tervem a következőkre, MA-t folytatom itt, máshova (más egyetem pszicho MA-képzésére) el se akartam menni. Aztán 2.félévbben külföldön tanulok, aztán vissza, s egy kis csszással bár, de 3 év alatt befejezem, közben már vmi szakképzés, stb. Egyenes út. Mint ezen a téren mindig.

Persze még van egy felvételi, de az kit érdekel, persze paráztam meg tanultam meg minden, de nem nagyon merült fel, hogy ne vennének fel senkiben. 

Eljött a felvételi. A pontszámba beleszámít az államvizsga, szakdoga, írásbeli, szóbeli felvételi. Az írásbelin kívül minden nagyon jó lett. Azelőtt elkaptam vmi hülye hányós hasmenős vírust, nagyon rosszul voltam, amikor írtam, de azért nem vészes. Szerintem életem legrosszabb tesztje lett, de az átlagba így sem számított rossznak. Összesen így is 13 ponttal többem lett, mint a tavalyi felvételi (a 100 pontos rendszerben), szóval tökjó. 

Aztán 1 ponttal lemaradtam. Pont. Költségtérítésest meg nem írtam be, annyi pénzem nincs.

Első sokk. Tessék? Ezt meg HOGY? Igazából az első pár óra után inkább már nevettem. Ez a területe volt az az életemnek, ami biztos volt mindig:) LEgalább ezt is kipróbálom, hogy milyen, ha ez sem biztos:) Rájöttem, hogy ez egy tök jó lehetőség. Lehetőseég arra, hogy kicsit fellélegezzek a sok-sok év tanulás, hajtás után. Lehetőség munkára, önkéntességre, tapasztalatszerzésre. Amit egyedül nagyon sajnáltam az a külföldi ösztöndíj. Merthogy az hallgatói jogviszony nélkül ugye ugrik. Az fájt. Nagyon. De ez van.

Hogy miért? Régebben elkezdtem volna találgatni... Isten biztos ezt akarta, biztos ezen keresztül akar tanítani... VAGY a gonosz ezt akarta, hogy rossz legyen nekem VAGY én rontottam el, nem tanultam, stb. Tudjátok mit? Most azt gondolom, hogy lehet, hogy én tanultam rá keveset vagy rosszul, lehet, hogy a körülmények voltak kellemetlenek (betegség, stb.), igazából mindegy. Ez történt. Abban viszon hiszek, hogy ebből is lehet jó. Sőt. Nagyon sok új lehetőség. "Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van."  

És tényleg. Megélhetem ezt úgy, hogy végig rossz kedvem van, hogy végig bűntudatom, kudarcélményem.. Nem sikerült, ahogy elterveztem, már sose lesz úgy... De megélhetem úgy is, hogy 1. tényleg nem sikerült. De MOST ez van. Most itt vagyok. Akkor menjek erre előre. És hozzam ki ebből a legtöbbet. Azt, ami most lehetőség. És sokat épülpk belőle. Más. És sose lesz már ugyanaz. Formálódom közben. Változok. Sosem leszek úgy MA-s hallgató, ahogy lettem volna, ha egyből fölvesznek. Veszteség. De van tovább. Eddig nekem arról szólt a küzdelem, hogy hajtás, megtenni a legtöbb tőlem telhetőt- tanulni, minél jobban teljesíteni. Teljesítmény.

Most azt élem meg, hogy nem a teljesítmény nekem a legnagyobb küzdelem. Nekem ez nehezebb. Menni azon az úton, ami épp előttem van. És elfogadni, hogy itt vagyok. Mert tök bizonytalan. Már kikerültem a saját kis biztonságos terveim közül. ÉS nem tudom merre haladok. Ez nem csak a tanulás. Ez összefügg mindennel.

Eredeti terv - valahol vmi "hiba" - más. Arra jöttem rá, hogy nem érdemes görcsölnöm azon, hogy elkerüljek minden lehetséges buktatót, hogy minden áron aszerint haladjak, amit terveztem/ ámodtam/ mindig is vártam. Sokkal felszabadítóbb és megnyugtatóbb (de nekem nagyobb küzdelem!) elfogadni, hogy most itt vagyok. NEM fogok tudni ugyanahhoz az útelágazáshoz visszeenni, ahol "elrontottam". Nem gondolom, hogy nagyon el lehet rontani. Voltak rossz döntéseim, vannak dolgok, amiket elrontottam és iszom is a levét, a következményeit. De van előttem út. Ahol most vagyok, aki most vagyok, azokkal a tapasztalatokkal, sebekkel, élményekkel, amiket szereztem eddig. Akkor rontanám el, ha még most is ahhoz próbálnék görcsösen ragaszkodni, ami előtte volt. Akkor rontanám el, ha nem néznék szembe a valósággal és nem küzdenék azért, hogy most lépjek előre. Azon az úton, ami nem ismerős. Nem, mert sosem terveztem. De most ez van előttem. Nem látok előre, csak annyit, hogy lépni kell. Mindig a következő lépést. És a távoli célt. Hűnek lenni önmagamhoz, hogy minél jobban azzá váljak, ami mélyen bennemvan, akivé teremtettek. Hiszek ebben. Félelmetes. De erről szól a bizalom, nem? Indulj el! Sokkal rosszabb egy helyben állni... Próbálkozni görcsösen visszatérni régi elképzelésekhez, olyan ajtókhoz, amik egyszer lehet, hogy nyitva voltak előttem, de aztán bezáródtak. Zárt ajtók előtt görcsölni és ugyanazokat a köröket járni. Közben az éelt meg elmegy mellettem. Úgy, hogy nem is élek, mert nem járok semmilyen úton. Egy helyben toporgok. NEM. NEM ezt választom. Inkább választom, hogy elindulok félve és néha kelletlenül azon az úton, amit nem vártam, nem terveztem, de előttem van. Most. És hiszem, hogy a javamra lesz. Hiszem, hogy formálódom rajta és hiszem, hogy közelebb kerülök ahhoz, aki vagyok és ahhoz, aki teremtett, s ezen keresztül az összes többi emberhez. A valósághoz. 

Azt mondtam magamnak és másnak is ezt tudom, hogy akárhol vagy, akármilyen messze attól, ahol szeretnél lenni, dönts és indulj el! Fogadd ela veszteséget, gyászold el, ez fontos. De hidd el, hogy avn előtted út. Ami neked most pont jó. Mert előtted van. Reális. És elindulhatsz rajta. Lehet, hogy nem tűnik szépnek, de ez a te valóságod. Fogadd el és széppé válik. Küzdelmes, mert minden nap találkozol vele. De szép. Tényleg az. Nagyon sok ajándék vár rajta. Komolyan, tapasztalat... És tudod mit? Sokkal jobb, mert valahogy szabadabb vagy. Legalábbis én. Mert már nem ragaszkodok görcsösen "az előzőhöz". Nem KELL teljesítenem. Nem félek, hogy elrontom. Csak megyek előre. Sokszor nehéz. De szabad vagyok. Nem hiszem, hogy csak 1 jó választásod van. Néha fekete fehér egy döntés, de nagyon sokszor nem. Sokáig görcsöltem a legkisebb döntéseim előtt is, hogy el ne rontsam. Nem így van. Azzal rontom el, ha nem döntök. Vagy ha döntök is, utána mégse indulok el azon az úton. Tudsz úgy dönteni, hogy utána nehezebb lesz neked. Lehet, hogy fájni fog. Biztos, hogy küzdelmes lesz. De nem baj. Akkor legyél hű azon. Ne ijedj meg a fájdalomtól. Ne ijedj meg a küzdelmektől. Ez annak a jele, hogy élsz és valóban élsz. Ne félj. Csak maradj mozgásban! Ha meg már késő, és már megtorpantál, vagy egy helyben rostokolsz évek óta és járod a köreid (én is csináltam), akkor se add fel. Innen is van tovább. Egyre közelebb van a kiút. Döntsd azt, hogy mész tovább arra, ami előtted van. Kockázatos? Az. Lehet, hogy rosszul sül el? Lehet. De aki nem kockáztat, biztos nem nyer. 

Ebben az életben mindig van előre út. Akkor is, ha minden összetörött mögötted. Akkor is, ha te törtél össze mindent. Az előre az az irány, ami mindig járható. És tudom, hogy kényelmesebb az önsajnálatba, kétségbeesésbe, múltba menekülni. Tényleg az. De nem éri meg. 

"Aki mindvégig kitart, aki mindvégig hű, megkapja az éelt koronáját." 

Ez nem azt jelenti, hogy sosem buksz el, sosem rontod el, sosem hozol rossz döntést. Hanem azt, hogy mozgásban maradsz azon az úton, ami a tied, ahhoz hű maradsz és azon próbálsz előre haladni.